Utam első részét a bejegyzésekről való írással kívánom tölteni.
Rájöttem arra, hogy annyi szidalmat szabadíthatok a világra, amennyit csak bírok.
Arra is rájöttem ám, hogy már csak a szidalmak maradtak.
Mert az ország gazdasági kilábalásának tervét már rég kitalálták, majd pedig ezt a kormány jól figyelmen kívül hagyta.
Szóval nincsen már új vicc a nap alatt. Nincs már min vitatkozni. Nincs mit kitalálni.
Már csak csinálni kéne.
Miért nem csináljuk?
Úgy értem, az miért nem csinálja, akinek ez a feladata? Most menjek be én a Parlamentbe és aztán csináljam én? Most komolyan?
Várjunk: miért is fizetem én az adóm? Nem, ezt komolyan kérdem. De tényleg. Mert az egészségiügyi és közlekedési helyzet romlik, oda nem megy a pénz. A kormány pénztárcája dagad. Oda megy be pénz?
De én oda nem akarok adni. Én a kórházaknak akarok adni, meg az útépítőnek.
Nem lehetne ez úgy, mondjuk, izé, elvenni tőlük?
Ha én lennék az életfogytiglani diktátor, kötelezném az állami tisztviselőket arra, hogy az ország előrehaladását és a népet szolgálják.
